Az Egyesült Államok világcsendőri szerepének fokozatos átalakulása már hosszabb ideje megfigyelhető. Az USA korábban képes volt egyszerre több stratégiai térségben jelentős katonai erőt felmutatni, és ezzel elrettenteni potenciális ellenfeleit. Napjainkban azonban a közel-keleti konfliktus egyre több amerikai katonai erőforrást köt le, ami korlátozza Washington mozgásterét más térségekben. Washington továbbra is biztosítja a stratégiai hátteret, de a regionális szövetségeseknek egyre nagyobb részt kell vállalniuk saját védelmükből.
Az amerikai világcsendőri szerep korlátai
Ebben a helyzetben különösen figyelemre méltó az USS George Washington repülőgép-hordozó Japánból a Közel-Keletre történő vezénylése. A döntés katonailag érthető, hiszen a mintegy kilenc hónapja bevetésen lévő USS Abraham Lincoln leváltása időszerűvé vált, ugyanakkor az átcsoportosítás átmenetileg azt eredményezheti, hogy nem lesz amerikai repülőgép-hordozó a nyugati Csendes-óceánon. Ez önmagában nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok kivonulna a térségből, de fontos stratégiai jelzés: az amerikai katonai kapacitások végesek, ezért Washingtonnak egy többfrontos nemzetközi környezetben egyre nehezebb egyszerre minden stratégiai térségben maximális erőt fenntartania.
A Csendes-óceánon keletkező hatalmi űr
Kína korábban is igyekezett kihasználni az amerikai katonai jelenlétben keletkező átmeneti hiányokat: ilyenkor fokozhatja katonai aktivitását, intenzívebb mozgásokat folytathat Tajvan és Japán térségében, illetve tesztelheti az amerikai reakcióképességet. Egy teljes körű kínai invázió Tajvan ellen ugyan nem feltétlenül a legvalószínűbb forgatókönyv, Peking számára azonban továbbra is rendelkezésre áll a fokozatos katonai, gazdasági, politikai és információs nyomásgyakorlás eszköztára.
A kockázat ezért elsősorban nem egy közvetlenül küszöbön álló háborúban, hanem abban rejlik, hogy Kína fokozatosan próbálja megváltoztatni a térség biztonságpolitikai egyensúlyát, miközben az Egyesült Államok egyre több válság között kénytelen megosztani katonai és politikai erőforrásait.
Új védelmi tengely a Közel-Keleten
Ezzel párhuzamosan a Közel-Keleten is új biztonságpolitikai folyamatok bontakoznak ki. Szaúd-Arábia, Pakisztán és Törökország augusztus 7-én közös védelmi megállapodást írt alá, amelynek egyik legfontosabb eleme, hogy az egyik részes államot érő fegyveres támadást mindhárom ország elleni támadásnak tekintik. Ez az elv kísértetiesen hasonlít a NATO kollektív védelemre vonatkozó 5. cikkelyéhez, bár a két megállapodás intézményi és katonai háttere jelentősen eltér egymástól.
NATO vagy stratégiai védelmi paktum?
A háromoldalú együttműködés ezért jelenleg inkább stratégiai védelmi paktumnak tekinthető, mintsem egy NATO-hoz hasonló, teljesen integrált katonai szervezetnek. A NATO olyan közös rendszert épített ki, amelyet állandó parancsnoki struktúra, közös haditervezés, hírszerzési együttműködés, interoperabilitás, közös kiképzés és jelentős katonai infrastruktúra jellemez.
Az 5. cikkely sem jelent automatikus, minden tagállamra azonos katonai válaszadási kötelezettséget: a megtámadott szövetséges támogatása kötelező, de az egyes tagállamok maguk határozzák meg, milyen konkrét intézkedéseket tartanak szükségesnek.
A szaúdi–pakisztáni–török megállapodás ezzel szemben egy még kialakulóban lévő együttműködési keretet jelent. A felek közös katonai gyakorlatokat, politikai és katonai koordinációt, valamint védelmi technológiai és hadiipari együttműködést kívánnak kialakítani. A kezdeményezés jelentőségét éppen az adja, hogy a három ország nem pusztán egymás katonai támogatását kívánja erősíteni, hanem hosszabb távon saját regionális biztonsági mechanizmusainak kiépítésére is törekszik.
A regionális hatalmak nagyobb önállósága
Mindez jól mutatja, hogy a Közel-Keleten egyre nagyobb igény mutatkozik a regionális önállóságra. Az érintett országok a fokozódó konfliktusok és a kiszámíthatatlanabb nemzetközi környezet miatt egyre kevésbé szeretnének kizárólag Washington biztonsági garanciáira támaszkodni.
A háromoldalú megállapodás ezért nem feltétlenül Amerika-ellenes kezdeményezés, és a részes államok hangsúlyozottan védelmi célokat fogalmaztak meg. Ugyanakkor kétségtelenül jelzi, hogy a térség országai nagyobb önállóságra törekszenek saját biztonságpolitikájukban.
Irán és Izrael új biztonsági környezete
Az új védelmi együttműködés egyúttal a térség többi szereplője számára is új helyzetet teremthet. Irán számára elsősorban elrettentő jelzésként értelmezhető, hiszen a három ország együtt jelentős katonai és gazdasági potenciált képvisel. Törökország fejlett hadiiparral és jelentős hagyományos katonai erővel rendelkezik, Pakisztán nukleáris fegyverekkel és nagy létszámú hadsereggel, Szaúd-Arábia pedig jelentős pénzügyi és katonai beszerzési kapacitással bír.
Izrael szempontjából szintén új stratégiai környezet alakulhat ki. Az ország egyik hagyományos előnye a térségben a rendkívül fejlett katonai képessége és technológiai fölénye volt, miközben a környező arab államok védelmi együttműködése jórészt papíron maradt. Az Öböl-menti Együttműködési Tanácsnak (GCC) formálisan évtizedek óta van közös védelmi megállapodása és katonai struktúrája, tényleges műveleti szintű összehangolás azonban gyakorlatilag soha nem valósult meg: a tagállamok eltérő regionális érdekeket követnek, egymáshoz fűződő politikai viszonyaik pedig időről időre feszültté váltak. Izrael katonai mozgástere részben éppen erre az összehangolatlanságra épült.
A szaúdi–török–pakisztáni együttműködés ettől eltérő logikát követ: nem egy meglévő szubregionális szervezeten belüli koordinációról van szó, hanem három, egymástól földrajzilag távol eső, ugyanakkor jelentős és egymást kiegészítő katonai potenciállal rendelkező ország közvetlen védelmi kapcsolatáról. Törökország hivatalosan szekuláris állam, Szaúd-Arábia iszlám berendezkedésű monarchia, Pakisztán pedig hivatalosan iszlám köztársaság, a három ország lakossága azonban túlnyomórészt szunnita, ami közös politikai-kulturális hivatkozási alapot is adhat az együttműködésnek. Egy tartósabb szaúdi–török–pakisztáni katonai együttműködés ezért összetettebb regionális erőegyensúlyt eredményezhet, még akkor is, ha a szövetség elsődleges célja nem Izrael ellensúlyozása.
Kína geopolitikai mozgástere bővül
Kína számára a folyamat potenciálisan kedvező geopolitikai környezetet teremthet. Peking már jelenleg is szoros stratégiai kapcsolatokat ápol Pakisztánnal, miközben Szaúd-Arábiával jelentős gazdasági és energetikai kapcsolatokat épített ki. Törökországgal pedig egyre több területen bővíti kapcsolatait.
Ha az Egyesült Államoknak a jövőben kevesebb lehetősége lesz arra, hogy kizárólagos biztonsági garanciavállalóként lépjen fel a Közel-Keleten, Kína mozgástere növekedhet. Peking számára nem feltétlenül szükséges egy formális katonai szövetség létrehozása: már az is jelentős stratégiai előnyt jelenthet, ha az amerikai befolyás mellett több, egymással együttműködő regionális hatalmi központ alakul ki.
Többpólusú, regionális biztonsági együttműködések rendszere
A folyamatok összességében nem az Egyesült Államok egyik napról a másikra bekövetkező visszavonulását jelentik. Sokkal inkább egy fokozatos átalakulás jeleiről van szó: az amerikai erőforrások több válságterület között oszlanak meg, miközben a regionális hatalmak egyre inkább saját kezükbe kívánják venni biztonságuk egy részét. A szaúdi–pakisztáni–török védelmi együttműködés ennek a folyamatnak lehet az egyik fontos jele.
Ez a logika azonban nem korlátozódik a Közel-Keletre. Hasonló folyamatok formálják az indo-csendes-óceáni térség biztonsági architektúráját is, ahol az amerikai szövetségesek ugyancsak nagyobb szerepet vállalnak saját védelmükben, és egyre sűrűbb kétoldalú, illetve többoldalú együttműködési hálót építenek egymás között.
Kirajzolódnak egy csendes-óceáni NATO körvonalai?
Érdekes forgatókönyvként felmerülhet egy „csendes-óceáni NATO”-hoz hasonló, többoldalú indo-csendes-óceáni biztonsági rendszer kialakítása. Japán és a Fülöp-szigetek között fokozódik a katonai együttműködés: a két ország 2026 januárjában írta alá a katonai ellátás és szolgáltatások kölcsönös biztosításáról szóló megállapodást (Acquisition and Cross-Servicing Agreement, ACSA), amely a fegyveres erők közötti logisztikai támogatás – üzemanyag, ellátmány, szállítás – kereteit teremti meg. A megállapodás a korábbi kölcsönös hozzáférési egyezményre (Reciprocal Access Agreement, RAA) épül, amely a csapatok egymás területére történő telepítését és a közös gyakorlatokat teszi lehetővé. A kettő együtt teszi a japán és a Fülöp-szigeteki fegyveres erők együttműködését a korábbinál lényegesen szorosabbá.
Japán és Dél-Korea az Egyesült Államokkal egyre szorosabban működnek együtt. A három ország 2026 júliusában is a védelmi együttműködés, a tengeri biztonság és a kiberfenyegetések elleni fellépés további erősítéséről tárgyalt. A Fülöp-szigetek és Dél-Korea között szintén jelentős védelmi és hadiipari kapcsolat áll fenn.
Tajvan: formálisan kívül, stratégiai középpontban
A kialakulóban lévő regionális biztonsági együttműködési hálózatból formálisan kívül maradó Tajvan stratégiailag mégis megkerülhetetlen szereplő. Egyértelmű, hogy a sziget hivatalosan nem lehet egy ilyen rendszer tagja anélkül, hogy az Kína részéről rendkívül súlyos geopolitikai reakciót váltana ki. Ennek ellenére „hallgatólagosan” szerepet vállalhat egy ilyen jellegű védelmi rendszer működésében.
A sziget nemcsak földrajzi elhelyezkedése, hanem a legfejlettebb félvezetők gyártása miatt is a globális technológiai rendszer egyik kulcsfontosságú pontja, ezért egy tajvani konfliktus következményei messze túlmutatnának a térségen.
Tajpej egyre többször hangsúlyozza a tajvani–amerikai katonai együttműködés szorosabbá tételének fontosságát, ennek nyílt felvállalása amerikai részről azonban a jelenlegi amerikai–kínai kapcsolatok, valamint a kínai elnök szeptemberi washingtoni látogatása fényében kevésbé valószínű.
A Reuters beszámolója szerint Elbridge Colby, a Pentagon politikai ügyekért felelős államtitkára augusztus 10-i manilai beszédében úgy fogalmazott: az indo-csendes-óceáni erőegyensúly fenntartása a Japántól Tajvanon és a Fülöp-szigeteken át Borneóig húzódó első szigetlánc mentén kiépített, a hozzáférés megtagadásán alapuló elrettentési képességet igényel. Ez a megközelítés a gyakorlatban a szigetív mentén húzódó, észak–déli irányú védelmi vonal logikáját követi, anélkül azonban, hogy formális szövetségi struktúrát feltételezne.
Washington jelenlegi megközelítése ráadásul kifejezetten arra épít, hogy az Egyesült Államok nem protektorátusi viszonyt akar fenntartani, hanem partnerként tekint szövetségeseire, és azt várja tőlük, hogy nagyobb részt vállaljanak saját védelmükből. Talán egy lazább, egymásra épülő biztonsági hálózat katonailag akár praktikusabb is lehet, mint egy klasszikus, NATO-szerű szervezet.
Érdekes lehet Kína reakciója egy ilyen fejleményre: ez megnyilvánulhat nagyobb haditengerészeti jelenlétben, intenzívebb hadgyakorlatokban, gazdasági nyomásgyakorlásban, kiberműveletekben vagy akár fokozott diplomáciai nyomásban a térség országaival szemben.
India: a stratégiai autonómia útján
India különleges helyet foglal el ebben a rendszerben. Újdelhi szorosabb biztonsági kapcsolatokat épít az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával, ugyanakkor továbbra is ragaszkodik stratégiai autonómiájához, és nem kíván egyetlen nagyhatalmi blokkhoz sem teljes mértékben csatlakozni. India célja inkább az, hogy önálló nagyhatalmi pólusként növelje saját mozgásterét, miközben szükség esetén együttműködik különböző partnerekkel. Ebben szerepet játszik az is, hogy Kína növekvő ereje miatt Újdelhinek is érdeke, hogy Peking ne váljon egyeduralkodóvá az Indiai-óceán és a nyugati Csendes-óceán közötti térségben.
Ehhez illeszkedik az Európai Unióval fenntartott kapcsolatok erősítése is: a felek lezárták a szabadkereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalásokat, és biztonsági és védelmi partnerséget alakítottak ki, amelynek egyik kulcseleme a védelmi ipari együttműködés összehangolása. Az, hogy Újdelhi ezt a közeledést részben a független szereplői státusz megőrzése érdekében választotta, már elemzői értelmezés, a lépés azonban következetesen illeszkedik India stratégiai autonómiára épülő külpolitikájához.
Egy többpólusú biztonsági rendszer felé
A szemünk előtt zajló folyamat nem az amerikai világrend összeomlása. Sokkal inkább egy fokozatos átalakulás körvonalazódik. Megkérdőjelezhetetlen, hogy az Egyesült Államok jelenleg a legerősebb globális katonai hatalom, és továbbra is az maradhat, de egyre kevésbé képes arra, hogy minden stratégiai térség biztonságát egyedül garantálja.
Ennek következménye, hogy a regionális hatalmak saját védelmi rendszereket építenek ki, miközben Washington megpróbálja ezeket egy lazább szövetségi hálózatba rendezni.
A kérdés tehát nem az, hogy ki lesz a világ következő „csendőre”, hanem az, hogy a következő évtizedekben egyáltalán lesz-e szükség és lehetőség egyetlen világcsendőrre. Nem is az a döntő, hogy kialakul-e egy második NATO, hanem az, hogy a nagyrészt amerikai biztonsági garanciákra épülő eddigi nemzetközi rendszer helyét fokozatosan átveszi-e egy többpólusú, részben egymást átfedő regionális biztonsági együttműködésekből álló rend.
Ha ez a tendencia tartósnak bizonyul, az alapvetően megváltoztathatja az Egyesült Államok világcsendőri szerepének jellegét, valamint a Közel-Kelet és az indo-csendes-óceáni térség erőegyensúlyát. A ma még egyértelműen amerikai dominanciára épülő status quo ebben az esetben fokozatosan átadhatja a helyét egy olyan rendnek, amelyben a globális erőegyensúlyt a regionális védelmi szövetségek és hatalmi központok együttese tartja fenn.
A cikk eredetileg a Portfolio.hu oldalán jelent meg.
Jogi nyilatkozat
A jelen dokumentumot a Gránit Alapkezelő Zrt. (székhely: 1134 Budapest, Váci út 17.; cégjegyzékszám: 01-10-046307) készítette, tájékoztató marketing jelleggel, így a dokumentum nem a befektetéssel kapcsolatos kutatás függetlenségének előmozdítását célzó jogi követelményeknek megfelelően készült. Továbbá a befektetéssel kapcsolatos kutatás terjesztését megelőző kereskedésre vonatkozó tiltással nem érintett. Jelen dokumentum nem minősül befektetési elemzésnek vagy befektetési tanácsadásnak. A feltüntetett adatok minden esetben a múltra vonatkoznak és a múltbeli teljesítmény nem megbízható mutatója a jövőbeli eredményeknek. A befektetési döntést minden befektetőnek saját döntése alapján, saját felelősségre kell meghoznia.
