Christine Lagarde-nak, az Európai Központi Bank (EKB) elnökének mandátuma lejárta előtti távozása túlmutathat a nyilvánosságban említett személyes karrierambíciókon, például a davosi Világgazdasági Fórum vezetésén. A döntés időzítése politikai és intézményi megfontolásokat is felvet, különösen a francia belpolitikai erőviszonyok várható átalakulása miatt. Az ország jelenlegi fiskális helyzete emellett komoly kockázatot jelent az euróövezet stabilitására.
A téma különösen annak fényében érdekes, hogy a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés (RN) választási esélyei meghatározóvá válhatnak a következő időszakban: a jelenlegi közvélemény-kutatások őt tartják a jövő tavaszi francia államfőválasztás fő esélyesének. Lagarde idő előtti távozása lehetőséget teremthet arra, hogy az új EKB-elnököt még a francia politikai fordulat előtt válasszák meg, korlátozva ezzel egy esetleges új jobboldali francia vezetés intézményi mozgásterét.
Mindez demokratikus és intézményi kérdéseket is felvet:
mennyire tekinthető az európai intézmények függetlenségének védelme legitimnek, ha közben egy lehetséges választási eredmény hatásának előzetes semlegesítése is cél?
Súlyát az adja, hogy az EKB elnökének nyolcéves mandátuma jóval hosszabb a francia elnök ötéves megbízatásánál.
Christine Lagarde nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy a jövőben személyesen is szerepet vállal a francia elnökválasztási kampányban. Egy ilyen politikai szerepvállalás nehezen egyeztethető össze az EKB elnöki tisztségével, és felveti a kérdést, mennyiben van összhangban a korábbi, kizárólag szakmai és politikai függetlenséget hangsúlyozó szerepfelfogásával.
Átrendeződés az EKB vezetésében
Közben az EKB vezetésében is jelentős átrendeződés körvonalazódik. Lagarde mellett két igazgatósági tag távozása is napirenden van: Philip Lane vezető közgazdász – az Ír Központi Bank korábbi elnöke – mandátumának rendes lejártakor távozik, a német Isabel Schnabel, a pénzpiaci műveletekért felelős vezető viszont a teljes hivatali ideje kitöltése előtt. A kulcspozíciók betöltése komoly politikai egyeztetéseket és tagállami kompromisszumokat igényel.
Lagarde lehetséges utódjaként a holland Klaas Knot és a spanyol Pablo Hernández de Cos neve is felmerült. Az új elnök kiválasztásában hagyományosan meghatározó a német–francia politikai egyensúly.
Mivel az EKB élén eddig nem volt német elnök, Franciaország viszont már két alkalommal is betöltötte ezt a pozíciót, a tagállami erőviszonyok fontos szerepet játszhatnak a döntésben.
Ugyanakkor az Európai Bizottság német elnöke miatt a földrajzi és politikai egyensúly szempontja is felértékelődhet, ami a spanyol jelölt szerepét is előtérbe helyezheti. A két meghatározó tagállam ugyanakkor továbbra is igényt tart a képviseletre az EKB Igazgatóságában. Sajtóértesülések szerint Franciaország kész támogatni a holland jelöltet, amennyiben cserébe francia szakember kerülhet a megüresedő vezető közgazdászi pozícióba.
Bizonytalan globális és európai pénzügyi helyzet
Lagarde különösen feszült globális és európai pénzügyi környezetben távozik az EKB éléről. Az egyik legnagyobb kihívást kétségkívül a francia költségvetési hiány és a 2027-es büdzsé összeállítása, illetve elfogadása jelenti majd, amely során Párizsnak úgy kellene konszolidálnia az államháztartást, hogy közben ne idézzen elő újabb európai pénzpiaci turbulenciákat.
Az Európai Központi Banknak van olyan monetáris politikai eszköze, amely alkalmas lehet ezek mérséklésére: ez a 2022-ben bevezetett TPI (Transmission Protection Instrument). Az eszköz célja, hogy megakadályozza az euróövezeti tagállamok állampapírhozam-felárainak fundamentumokkal nem indokolható emelkedését, szükség esetén az érintett ország állampapírjainak vásárlásával. Alkalmazása ugyanakkor szigorú feltételekhez, többek között az uniós fiskális szabályok betartásához kötött, ami egy esetleges Nemzeti Tömörülés vagy a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország (LFI) vezette kormány esetén korlátozhatja az eszköz mozgásterét. A kockázatokat tovább növeli, hogy az EKB az energiaárak emelkedése miatt monetáris szigorítási pályán van, így egy esetleges francia fiskális válság a pénzügyi stabilitás megőrzését és az infláció elleni küzdelmet egyszerre állíthatja kihívás elé.
A 2028–2034-es uniós költségvetés végleges elfogadása még várat magára – a tagországok vezetőit tömörítő Európai Tanács elnöke az év vége előtt szeretné lezárni az egyeztetést –, a róla folyó tárgyalások alakulása már most is fontos gazdaságpolitikai tényező.
Az új EKB-elnök kinevezése, a következő hétéves pénzügyi keretről szóló egyeztetések, valamint a francia költségvetési helyzet együttesen érdemben befolyásolhatják a befektetői bizalmat és az euróövezet pénzügyi stabilitását.
A következő évek egyik meghatározó gazdaságpolitikai megmérettetése a tervezett uniós költségvetési expanzió, a tagállami fiskális fegyelem és az EKB árstabilitási mandátuma közötti egyensúly megteremtése lesz. A nagyobb volumenű uniós beruházási programok támogathatják a gazdasági növekedést és a versenyképességet, ugyanakkor a kereslet élénkítésén keresztül inflációs nyomást is generálhatnak. Ez az EKB monetáris politikája szempontjából különösen fontos, hiszen a kamatpolitika alakításakor a növekedési szempontok mellett továbbra is az árstabilitás fenntartása az elsődleges cél.
Mindezek alapján az EKB élén bekövetkező vezetőváltás nem csupán személyi változás, hanem új nehézségek elé is állíthatja az európai monetáris és fiskális politika összehangolását.
A francia államadósság finanszírozási kockázatainak növekedése már a kötvénypiaci hozamokban is egyértelműen megmutatkozik. A német tízéves államkötvényekhez viszonyított francia hozamfelár 2026 elején még 55-66 bázispont körül alakult, október 22-én átmenetileg a 174,4 bázispontot is elérte, november 10-én pedig 143,7 bázisponton állt. Ez a befektetői kockázatérzékelés jelentős romlását és a francia költségvetési fenntarthatósággal kapcsolatos aggodalmak erősödését jelzi.
A francia választások eredményének költségvetési vetülete
A piaci feszültségek a 2027-es francia elnökválasztás közeledtével tovább fokozódhatnak, különösen akkor, ha a második fordulóba jutó politikai erők költségvetési programjai a fiskális konszolidáció elmaradásának kockázatát vetítik előre. A jobboldali RN és a baloldali LFI gazdasági és költségvetési stratégiája jelentősen eltér egymástól, különösen a 2026 őszén bemutatott alternatív programjaik alapján.
Marine Le Pen az utóbbi időben mérsékeltebb hangot ütött meg a költségvetéssel kapcsolatban; a jobboldali párt tulajdonképpen látványos fordulatot hajtott végre a fiskális szigor és a költségvetési megszorítások irányába, miközben a radikális baloldali párt továbbra is nagyarányú állami költekezésre épít. Jean-Luc Mélenchon egy októberi sajtótájékoztatón bemutatott egy munkaanyagot, amely egy esetleges elnökválasztási győzelem esetén az évközi költségvetési törvény módosításának alapjául szolgálna. A terv 106,4 milliárd euró többletbevétellel és 81,7 milliárd euró új kiadással számol. Az LFI jelöltje emellett azt is ígérte, hogy az első évben 25 milliárd eurót fordítana az államadósság csökkentésére.
A gazdaságpolitikai programban költségvetési többletkiadást irányoznak elő, elsősorban a szociális juttatások, a közszolgáltatások és az állami beruházások bővítésére. A kiadásnövelést a magas jövedelműek és a nagyvállalatok adóterheinek emeléséből, valamint egyéb adópolitikai intézkedésekből finanszírozná. Megjegyzem, a 106,4 milliárd eurós többletbevétel megvalósíthatósága erősen kérdéses. Az LFI terve elsősorban a vagyon, az öröklés és a tőkejövedelmek fokozott adóztatására épül. A fő kockázat nem feltétlenül az adóintézkedések bevezetése, hanem az, hogy azok a tervezett mértékű és időzítésű bevételt ténylegesen képesek-e biztosítani.
Mélenchon további elképzelései között felmerült a francia jegybank mérlegében szereplő állampapír-állomány leírása. Egy ilyen lépés komoly pénzügyi és fiskális kockázatokat hordozna: megingathatná az államháztartásba és a monetáris rendszerbe vetett bizalmat, szélsőséges esetben pedig akár a görög adósságválságnál is súlyosabb, az egész euróövezetre kiterjedő pénzügyi krízist idézhetne elő. Mindez felveti a kérdést: a két politikai formáció gazdasági programja közül melyik jelenthet nagyobb kockázatot a pénzpiacok számára? A programok alapján nem feltétlenül az RN tekinthető a nagyobb bizonytalansági tényezőnek.
Ugyanakkor fontos különbséget tenni az ellenzékben hangsúlyozott választási ígéretek és a kormányzatra kerülés esetén végrehajtott gazdaságpolitika között. Az ellenzéki pozícióból megfogalmazott radikális elképzelések a kormányzati felelősség átvételével gyakran jelentősen módosulnak. Ezt az olasz példa, Giorgia Meloni kormányra kerülését követő politikai és gazdaságpolitikai irányváltása is jól szemlélteti.
A cikk először a HVG-n jelent meg.
Jogi nyilatkozat
A jelen dokumentumot a Gránit Alapkezelő Zrt. (székhely: 1134 Budapest, Váci út 17.; cégjegyzékszám: 01-10-046307) készítette, tájékoztató marketing jelleggel, így a dokumentum nem a befektetéssel kapcsolatos kutatás függetlenségének előmozdítását célzó jogi követelményeknek megfelelően készült. Továbbá a befektetéssel kapcsolatos kutatás terjesztését megelőző kereskedésre vonatkozó tiltással nem érintett. Jelen dokumentum nem minősül befektetési elemzésnek vagy befektetési tanácsadásnak. A feltüntetett adatok minden esetben a múltra vonatkoznak és a múltbeli teljesítmény nem megbízható mutatója a jövőbeli eredményeknek. A befektetési döntést minden befektetőnek saját döntése alapján, saját felelősségre kell meghoznia.
