Geopolitikai sakkjátszma Pekingben: Tajvan jövője és a globális energiaválság a tét

Trump eredeti terve szerint a hagyományos energiahordozók kínálatának és világpiaci árának a meghatározásával tervezte kihívóit sarokba szorítani, ehelyett az utóbbi két hónapban az energiasokk miatt az országok igyekeznek a kőolajtól való függésüket csökkenteni, teret adva újra a zöld (megújuló) megközelítésnek. Ezt támasztja alá, hogy a Kínából importált napelemek, valamint szilíciumostya mennyisége az iráni konfliktus kitörése óta megduplázódott. Emellett a (nagy arányban kínai) elektromos autók iránti kereslet az elmúlt évhez képest ötven százalékkal emelkedett. Az USA eredeti szándéka az volt, hogy valamilyen szinten korlátozza a vetélytársak számára az energiakínálatot, de lehetséges, hogy nem várt célt ért el: önkéntelenül óriási technológiai „gólpasszt” adott a legnagyobb ellenfelének.

A pekingi találkozó előszobája

A diplomáciában ritkán fordul elő, hogy olyan találkozó időpontját jelentsék be, amit a másik fél hivatalosan nem erősített meg. Történt mindez az eheti pekingi amerikai–kínai csúcstalálkozó kapcsán, ahova az amerikai delegáció részeként Trump az amerikai üzleti világ nagyágyúit is magával viszi. Még múlt hónap elején Trump elnök bejelentette a március végi – három naposra tervezett – látogatást, amelynek időpontját a nemzetközi környezet (iráni válság) instabilitására hivatkozva elhalasztották május közepére. Az elnapolás hátterében egyértelműen a közel-keleti konfliktus gyors rendezésének meghiúsulása állhatott, amivel némiképp a megszokott látványos magabiztosság is lassan szertefoszlott.

Az iszlamista rezsim taktikus – és alárendeltséget egyáltalán nem mutató – diplomáciai manőverezése egyelőre megváltoztatta a közel-keleti viszonyokat, a regionális katonai műveletben beállt jelenlegi holtpont első ránézésre gyengíteni látszik Trump helyzetét – sőt egyesek a májusi találkozó megvalósulásával kapcsolatban is szkeptikusak voltak. A pakisztáni (és háttérben kínai) törekvéseken túl nem kizárt, hogy közvetlen kínai fellépésre is számíthatunk. Jogosan tételeztük fel korábban, hogy ennek a találkozónak a tétje nem kicsi: a kétoldalú gazdasági adok-kapok és a világgazdasági kihívásokon túl az iráni válság lezárása is függhet tőle.

Bár a kommunikációban ez nem jelenik meg, az iráni válság miatt a háttérben növekvő kétoldalú instabilitás jellemzi a két ország kapcsolatát. Ez az amerikai vámok kivetése óta sem volt már problémamentes, de a rögös geopolitikai térben szerencsére még valódi hadszíntéri ütközésben nem mutatkozott meg. A két meghatározó világhatalom alapvetően különböző politikai berendezkedéssel eltérő gazdasági és ideológiára épülő társadalmi rendszereket épített (szabadpiac vs. tervgazdaság): az egyik – „Trump-módon” – a befolyásának visszaszerzésére és megtartására, a másik szép csendben a világ meghódítására, a korábban a másik fél által bitorolt elsőségek rendszerszinten történő megkaparintására törekszik. Ebben az ádáz versenyben még lehetetlen győztest hirdetni, nem is az a dolgunk, de arra gondolni, hogy a nyugati világ a végnapjait éli, vélhetően túlzott pesszimizmusra utal.

Trump esélye, hogy megegyezzen Kínával

A megbeszélés lehetőséget adna az amerikai adminisztrációnak az utóbbi években felhalmozódott „félreértések” és meg nem értések tisztázására. Trump a szokásos stratégiát követheti, megkérdőjelezhetetlenül irányítása alá szeretné vonni a visszás dossziékat, miközben kényesen ügyel arra, hogy nyilvánosan magasztalja versenytársát és kihívóját, mivel a két óriás kénytelen kialakítani valamilyen fájdalommentes modus vivendit, ami a világ számára is némi biztosítékot jelentene. Az amerikai elnök többször nyilatkozta, hogy – legalábbis a kommunikáció szintjén – tiszteli a kínai elnököt, és nagy reményekkel tekint a pekingi találkozóra, amit még ebben az évben viszonozna Hszi Csin-ping kínai elnök egy washingtoni látogatással.

A terítéken több fogás is van: Tajvan, a kétoldalú kereskedelem, a vámok kérdése, a nemzetközi rend és biztonságpolitika, a ritkaföldfémek és az energiahordozók jövője, a fentanil, az MI témája. Kína célja a földkerekség legnagyobb gazdaságával büszkélkedni, és kevésbé erőfitogtatásával, mint inkább diplomáciai és gazdasági eszközökkel igyekszik ezt elérni. Trump a Közel-Keleten nem számított ekkora iráni ellenállásra, a helyzet annyira eszkalálódott, hogy akciója megrengette az energiapiacokat, és a krízis elhúzódása súlyos világszintű gazdasági válságot is előidézhet. Az energiaválság okán megemelkedett olajárak a konfliktus lezárása után is velünk maradhatnak – elsősorban a nyár közepéig, de akár év végéig is –, hiszen a szoroson történő közlekedés normalizálásához időre van szükség.

Tajvannal kapcsolatban az amerikai adminisztráció több (katonai és kommunikációs) gesztust is tett Kínának. A találkozó egyik fő kérdése, milyen szinten változott meg az amerikai elköteleződés, továbbra is számíthatnak-e erre a védőhálóra a szigeten. Ez a kulcskérdés, amire a világ igazán kíváncsi és amire választ vár mindenki, mivel ez határozza meg az aktuális geopolitikai egyensúlyokat a világban. Ne feledjük, hogy a félvezetőgyártás rendkívül koncentrált Tajvanon, a legfejlettebb csipek több mint 90 százalékát itt állítják elő. Továbbá a kevésbé fejlett mikrocsipek esetében is meghaladja az 50 százalékot a tajvani részesedés. Egy esetleges kínai blokádnak azonban komoly gazdasági következményei lennének, ugyanis Tajvan ipara szorosan integrálódott a globális ellátási láncokba, nem tudna sem alapanyagokat, alkatrészeket importálni, sem késztermékeket exportálni. Amennyiben a blokád hosszabb ideig fennmaradna, és az Egyesült Államok katonailag is támogatná Tajpejt, az a világgazdaság számára rendkívül súlyos válságot idézhetne elő, különösen a félvezető-ellátás összeomlása miatt.

Vajon Peking vállalná-e egy ilyen lépés kockázatát, ha az egy politikai és ideológiai cél elérése érdekében saját gazdaságának is jelentős károkat okozna?

Az energiaválság tanulságai, árnyalatai és a kerülőutak

A Hormuzi-szoros részleges lezárása kritikus helyzetet teremtett több ázsiai ország energiaellátásában. A kőolaj- és LNG-utánpótlás akadozik, a vészhelyzeti tartalékok lassan kimerülnek, az új készletek várható érkezése, kiindulási országtól függően, akár több hetet is igénybe vehet. Az energiahordozók hiánya és árának emelkedése tartósan is velünk maradhat, ami súlyosan érinti a legtöbb ország gazdaságát, de főleg a már így is magas előállítási költségszinttől szenvedő európai ipart. Ebben a függőségi helyzetben egyre jobban felértékelődik a nukleáris energia szerepe, kiváltképpen a kis moduláris reaktorok (SMR – Small Modular Reactors). Ezek a fejlett technológiával rendelkező, 300 megawattnál kisebb teljesítményű atomreaktorok biztonságosak, rugalmasan telepíthetők és olcsóbbak a jelenlegi atomerőműveknél (az engedélyezési eljárás is kevésbé lehet bonyolult és hosszadalmas). A várhatóan forradalmi technológia megjelenésére 2030 körül számíthatunk.

Az amerikai–kínai eszmecsere egyik hangsúlyozott tematikája az energia lesz. Tanulva a Hormuzi-szorosban kialakult patthelyzetből és az iszlamista rezsim „kivéreztetésére” kiötlött amerikai blokádról, Trump részéről biztosan napirendre kerülnek a Kína által használt „független” magánfinomítók. Ezek a létesítmények kezdetben a fekete- és szürkegazdaság részeként működtek, de a kínai állam hamar felismerte: a bezárásuk helyett jól használhatók arra, hogy felszívják az amerikai szankciók alá vont országok kőolajexportját.

Egyes becslések szerint legalább száz ilyen struktúra létezik, a cégek által importált és finomított kőolaj nem jelenik meg az államok közötti áruforgalomban, ily módon Irán (Oroszországgal együtt) a szankciós rezsim ellenére folyamatosan értékesíthette a stratégiai jelentőségű erőforrását, „a nemzet aranyát”. A tárgyaláson amerikai részről jogosan érvelhetnek azzal, hogy ezekkel az ügyletekkel fenntartották az iszlamista rezsim legfőbb bevételi forrását, és ezzel együtt a hatalmat, ráadásul ezekből a bevételekből finanszírozták évekig a fegyveres milíciákat is a Közel-Keleten, amivel fenntartották befolyásukat.

Az Egyesült Államok és Kína közötti gazdasági kapcsolatok mélyen összefonódtak, viszont egyes területeken átalakulnak. A nemzeti biztonságra figyelemmel az érzékeny szektorokban (pl. technológia) részleges szétválás (decoupling) zajlik, míg a legtöbb iparágban a kockázatok csökkentése (de-risking) a cél. Ez azt jelenti, hogy a felek csökkentik a függőséget, de nem szüntetik meg az együttműködést.

Általánosan is, de a válságok idejére még jobban kialakuló kockázatok csökkentése érdekében az USA kooperatív kapcsolatra törekszik Kínával, végül is nem szándékozik felfüggeszteni a gazdasági kapcsolatokat, de határozottan minimalizálni szeretné egyes kritikus területen (pl. csipgyártás, ritkaföldfémek, gyógyszeralapanyagok) fennálló függőségi viszonyt, valamint az ellátási láncok diverzifikálásával meg akarja akadályozni a saját gazdaságának a leállását.

A csúcstalálkozó árnyékában az euroatlanti kapcsolatok jövője

Többször érintettük a transzatlanti kapcsolatok fontosságát: Trump elnöksége nem ebbe az irányba mutat, de vélhetően ez egy hibás értékelés is lehet, a prioritás a meglévő feszültségek csökkentése lenne. Az együttműködés elkerülhetetlen több szempontból is:

1. Mindkét fél gazdasági érdeke a hormuzi válság megoldása, az inflációs félelmek és a stagfláció elkerülése.
2. A NATO gyengítése középtávon is már biztonsági kockázatokat vetne fel mindkét fél számára, másrészt a katonai beszerzések korlátozása vagy európai elfordulása nagy bevételkiesését okozna az amerikai hadiipari vállalatoknak, és negatívan érintené a kettős felhasználású (dual-use) fejlesztéseket a civil szférában.
3. Az USA számára nagy előnyökkel járna egy „demokratikus koalíció” vezetése, amelyben a legnagyobb támasza az EU lehetne, ami hatékonyabban venné fel a politikai és gazdasági harcot az autoriter berendezkedésű államokkal.

Az Egyesült Államok bármennyire is politikai, gazdasági és katonai nagyhatalom, egyedül nem képes a világ biztonságát garantálni. Az egyoldalúan bevezetett protekcionista intézkedéseivel még inkább elszigeteli magát, ahelyett, hogy befolyását növelné. A védővámok bevezetése sem hozta meg az elvárt eredményeket, tekintettel arra, hogy a világ többi része a szabadkereskedelmi megállapodásokkal egyre jobban csökkenti az amerikai piactól való függést.

Ezek mind jó kezdeményezések, de valójában az USA nélkül hiányzik az a védelmi erő, ami ténylegesen tekintélyt adhat, valamint kedvet csinálhat a csatlakozáshoz. Talán valóban egy történelmi tévedés az európai partnertől való elfordulás – Grönland még újra terítéken lehet –, illetve azt gondolni, hogy az oroszokat egyszerűen el lehet szakítani a kínai befolyástól, miközben pont Kínával törekszik egy stabilabb és pragmatikus kooperáció kialakítására. Mindennek megvannak a kockázatai, nyilvánvalóan az Európából kivont csapatok akár figyelmeztető és nyomásgyakorlás jellegű lépésnek is felfoghatnánk, ami egyértelműsítené, hogy mostantól az USA kizárólag a kihívójára fókuszál.

A fent leírtak alapján térnék vissza ahhoz a gondolathoz, hogy az európai vezetőknek pragmatikus döntést kellene hozni a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében és közös (katonai) együttműködésben gondolkodni az amerikai partnerekkel, akik érzékelhetően beszorultak a konfliktusba. Egyelőre az USA egyedül próbál egy aknamentes folyosót biztosítani a tankerek áthaladásához, de ez talán nem lesz elegendő. A villámgyorsan felfüggesztett „Project Freedom” kezdeményezés nemcsak a szoros, hanem a Perzsa-öböl és az egész világgazdaság egyik fontos nyersanyag „lelőhelyének” a felszabadítása közös érdek lenne, a nagyobb gazdasági károk megelőzése érdekében, melyek erősen sújthatják az amerikai és az európai gazdaságokat egyaránt. Maradnak továbbra is az ellentmondásos hírek a „majdnem” békétől az iráni cáfolatig bezárólag, ami csak fokozza a világban a bizonytalanságot és erodálja a szereplők hitelességét.

A pekingi találkozó valóban esélyt adhat az iráni konfliktus lezárására, a kínai hatékony szerepvállalásra, ami azt is jelentheti, hogy az Egyesült Államok politikájának stratégiai újragondolása okán, a partnerségi viszony megtartása mellett akár hátrébb léphet Tajvan teljes támogatásától.