A jelenlegi hadiipari rali és a mögötte álló realitás
Az amerikai hadiipari részvények nagyot ugrottak, amióta megindult a háború Iránban, mert a piac nagyon gyorsan beárazta, hogy konfliktus esetén a hadikészletek gyorsan fogynak, és ezeket pótolni kell. A kormányok pedig ilyenkor hajlamosak több évre előre lekötni a hadiipari cégek gyártókapacitásait. Ez a szektornak évekre előre kiszámítható bevételt ad. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb amerikai védelmi ETF, az ITA 2026 márciusának közepéig már több mint 12 százalékos YTD hozamot ért el. A Barron’s arról írt, hogy a friss amerikai csapások utáni napokban több nagy védelmi részvény is érdemben ugrott.
A piac most azt árazza, hogy a légvédelmi rendszerekhez szükséges elfogórakéták gyorsan fogynak, miközben a pótlásuk lassú, ezért a következő években nagyobb megrendelések jöhetnek. A Reuters szerint a Lockheed Martin 2025 szeptemberében 9,8 milliárd dolláros szerződést kapott 1970 darab PAC-3 MSE elfogóra. Emellett amerikai költségvetési dokumentumok alapján egy ilyen elfogó ára nagyjából 4 millió dollár. Ez már önmagában jelzi, hogy egyetlen rendszer készletének feltöltése is több milliárd dolláros tétel lehet.
Viszont nemcsak az a fontos, hogy mennyi új megrendelés érkezik, hanem az is, hogy milyen gyorsan lehet új készletekhez jutni. A Reuters arról is ír, hogy a Lockheed Martin 2026 januárjában egy hétéves megállapodást kötött, amelynek célja, hogy a PAC-3 rakéták éves gyártókapacitását a korábbi körülbelül 600 darabról 2000 darabra emeljék. Ez első látásra hatalmas felfutásnak tűnik, valójában inkább csak azt mutatja meg, milyen alacsony volt az eddigi kapacitás úgy, hogy közben több aktív konfliktuszóna is van a világban.
A legfontosabb kérdés ma már a hadviselő felek közötti költségarány
A modern légvédelem egyik alapvető problémája, hogy az olcsó támadóeszközök ellen a másik fél gyakran csak jóval drágább elfogókkal tud védekezni. A londoni RUSI becslése szerint egy iráni Shahed-136-os drón költsége mindössze 20–30 ezer dollár körül mozog, vagyis ezek az eszközök rendkívül olcsók. Azt pedig fontos látni, hogy e drónok ereje nem elsősorban a technológiai fejlettségükben rejlik, hanem abban, hogy olcsón előállíthatók és tömegesen rendelkezésre állnak.
A drónok elleni védekezés viszont már egy teljesen más, nagyságrendekkel magasabb költségszinten mozog. A Reuters szerint egy PAC-3 MSE rakéta ára nagyjából 4 millió dollár, míg amerikai költségvetési dokumentumokból az is kiderül, hogy a fejlettebb THAAD elfogó ára nagyjából 12,7 millió dollár. Vagyis jól látható, hogy egy húsz- vagy harmincezer dolláros drón ellen sok esetben milliós, sőt tízmilliós árú védelmi rendszert kell felhasználni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ez felesleges költség lenne. A CSIS szerint ugyanis nem elég csak a drón árát az elfogórendszer árához hasonlítani, mert a védelmi rendszer általában nagyon drága és kritikus célpontokat véd, például repülőtereket, városokat, kikötőket vagy katonai bázisokat. Ha ezek találatot kapnak, a kár sokszor az elfogó rakéta árának is többszöröse lehet. Ám ettől még a strukturális probléma megmarad, hiszen ha az egyik fél olcsón tud tömegesen támadni, miközben a másik fél csak nagyon drágán tudja ezeket a támadásokat elhárítani, akkor a védelem fenntarthatósága gyorsan finanszírozhatósági és gyártókapacitási problémává válik.
Az iráni oldal költségkülönbségre épülő stratégiája
Az iráni eszközöknél a pontos darabárakat sok esetben nem ismerjük, ezért itt csak becslésekről lehet beszélni. A drónoknál ez a bizonytalanság kisebb: ott a Shahed költségéről több forrás is az előbb bemutatott, hasonló nagyságrendről beszél. A ballisztikus rakétáknál viszont már jóval nagyobb a szórás. Az Asia Times becslései alapján bizonyos Emad-változatok ára körülbelül 250 ezer dollár lehet, míg a Ghadr rendszer nagyságrendileg 5 millió dollár körül mozoghat. Ezeket a számokat érdemes fenntartással kezelni, de itt is érzékelhetők a különbségek a két fél költségei között.
A fejlettebb, hiperszonikus iráni rendszereknél még kevésbé vannak megbízható nyilvános adatok. Annyi viszont biztosan kijelenthető, hogy ezek már az iráni oldalon sem olcsó rendszerek. Irán számára ezért logikus stratégia lehet, hogy először olcsóbb eszközökkel terheli le az elhárító rendszereket, majd amikor azok készletei csökkennek, vagy a rendszer túlterheltté válik, beveti a drágább, nehezebben elfogható, precízebb és nagyobb pusztításra képes fegyvereit. Ez pedig komoly kockázatot jelenthet a másik fél számára.
A lassan pótolható készletek problémája
A jelenlegi krízis legfájdalmasabb felismerése, hogy a fegyverkészletek sokkal gyorsabban fogynak, mint azt bárki hitte volna. A Financial Times már nyíltan arról ír, hogy az iráni hadműveletek tervezésekor a Nyugatnak kőkeményen számolnia kell a saját légvédelmi korlátaival. Az elfogórakéták pillanatok alatt elfogynak, az utánpótlás gyártása pedig fájdalmasan lassú. Ez nemcsak a Közel-Keleten okoz problémákat, mivel egy esetleges tajvani vagy más jövőbeli konfliktus esetén ez a kapacitáshiány végzetes lehet.
Az amerikai THAAD rendszer különösen jó példa erre, mivel a Kongresszusi Kutatószolgálat becslése alapján a készletek feltöltése három és nyolc év közötti időt is igénybe vehet. Ha egy intenzív háborúban rövid idő alatt elhasználják a felhalmozott tartalékot, azt nem lehet pár hónap alatt visszapótolni. A jövő háborúit így már nemcsak a technológiai fölény fogja eldönteni, hanem a készletek mérete, a fegyverek egységköltsége és a gyártókapacitás sebessége is.
Ez a probléma a jövőbeli konfliktusoknál is visszaüthet
A közel-keleti készletfogyás azért különösen érzékeny, mert az amerikai és szövetségesi készletek itt felhasznált elemei rendkívül hiányozhatnak más jövőbeli konfliktusokból. Az Investing.com novemberben arról írt, hogy Tajvan panaszkodott az amerikai fegyverszállítások ismétlődő csúszásaira, és a 66 darab F-16V átadása is későbbre tolódott a termelési és ellátási problémák miatt. Erre jött most rá az is, hogy az Egyesült Államok a saját fegyverkészleteit is elkezdte rohamosan felhasználni az iráni konfliktus során, és nyilván elsősorban saját készleteinek utánpótlását fogja majd előtérbe helyezni.
Ez azért is fontos, mert Tajvan ráadásul óriási nyomás alatt van Kína részéről, és éles helyzetben teljesen mindegy, mennyi megrendelés van már leadva: csak az számít, ami ténylegesen bevethető, illetve hogy azokat mennyiért és milyen gyorsan lehet pótolni. A Financial Times konklúziója is ez: a jelenlegi közel-keleti események vészjósló képet festenek arról, milyen brutálisan aránytalanná válhatnak a költségek, ha egy drága védelmet tömeges, olcsó támadások érnek. És ha nem történik változás, akkor ugyanez a forgatókönyv Tajvan vagy bármely más jövőbeli hadszíntér esetén is megismétlődhet.
Közép- és hosszú távon olcsóbbá és költséghatékonyabbá kell válnia a hadiiparnak
Ebből szerintem az a logikus következtetés vonható le, hogy a hadiipar túlélése és sikere a következő években a költséghatékonyságon fog múlni, és muszáj elmozdulnia ebbe az irányba. A csúcskategóriás, méregdrága rendszerekre természetesen továbbra is szükség lesz a komolyabb fenyegetések, például ballisztikus és hiperszonikus rakéták elhárításához. De az olcsó drónrajokkal szemben a jelenlegi nyugati védekezési modell hosszú távon egyszerűen tarthatatlan. Ha húszezer dolláros célpontokhoz négymillió dolláros elfogórakétára van szükség, akkor a védelem a saját költségeinek foglyává válik.
Ezért érdekesek azok az innovációk, amelyekről a Reuters ír: ukrán gyártók ma már olyan drónelfogó rendszereket készítenek, amelyek ára 1000 és 2000 dollár körül mozog, így éppen azt a réteget célozzák, ahol a nyugati rakéták jelenleg túl drágák. Ezek a rendszerek nyilván nem helyettesítenek minden hagyományos légvédelmi rendszert, de jól mutatják, merre mozdulhat el a piac. A jövő nyertesei nem azok lesznek, akik kizárólag a legjobb technológiát tudják gyártani, de nagyon drágán, hanem azok, akik képesek többrétegű, olcsóbb és nagy darabszámban gyorsan előállítható védelmi megoldásokat kínálni.
A mostani konfliktus legfontosabb üzenete tehát az, hogy a modern hadviselés gazdasági realitása egy teljesen új, költségérzékeny korszakba kényszeríti a szektort. Egyre inkább arra van igény, hogy többet, gyorsabban és sokkal költséghatékonyabban gyártsanak. Ez pedig egy kőkemény stratégiai kényszer, mert ha a nyugati hadiipar nem tud alkalmazkodni ehhez az új logikához, akkor a jövő konfliktusaiban ugyanaz a probléma még élesebben fog visszatérni.
A cikk szerzője Kovács Marcell, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) diákja.
Jogi nyilatkozat
A jelen dokumentumot a Gránit Alapkezelő Zrt. (székhely: 1134 Budapest, Váci út 17.; cégjegyzékszám: 01-10-046307) készítette, tájékoztató marketing jelleggel, így a dokumentum nem a befektetéssel kapcsolatos kutatás függetlenségének előmozdítását célzó jogi követelményeknek megfelelően készült. Továbbá a befektetéssel kapcsolatos kutatás terjesztését megelőző kereskedésre vonatkozó tiltással nem érintett. Jelen dokumentum nem minősül befektetési elemzésnek vagy befektetési tanácsadásnak. A feltüntetett adatok minden esetben a múltra vonatkoznak és a múltbeli teljesítmény nem megbízható mutatója a jövőbeli eredményeknek. A befektetési döntést minden befektetőnek saját döntése alapján, saját felelősségre kell meghoznia.
